Sziasztok! Megpróbálok minden nap, vagy minden második nap részeket hozni. Remélem tetszik a blog ^^ Na, nem csacsogok itt tovább! Jó olvasást! ^^
XX Nastu
Ryo szemszöge
XX Nastu
Ryo szemszöge
- Yukio, mégis ők kik? – mutatott rám és a húgomra. Ha
tehettem volna bemutatkoztam volna, de úgy se értette volna meg azt, amit
mondok. Fejemet lesütve álltam Yukio mögött.
- Nii- san, fogalmam
sincs. Mephisto akasztotta a nyakamra őket, mondván, hogy rám bíz mindent –
sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult. Elindult a hátam mögötti barna ajtó
felé. Reflexszerűen oldalra léptem, hogy ki tudjon menni. – Átviszem őt egy
másik szobába pihenni. Te addig ne mozdulj innen! – nézett rám szigorúan, de
fogalmam sincs mit mondott.
Ahogy kilépett az ajtón hatalmasat sóhajtottam. Ijesztő ez
az alak, és az a démon ide, mert hozatni.
- Félsz az öcsémtől?
– kérdezte a fiú, majd felállt és elém sétált. – Milyen alacsony vagy –
nevetett.
- Ne nevess! Nem
vagyok alacsony – fordultam el tőle.
- Dehogynem. Nem
lehetsz több 160 centiméternél - mutogatta a kezével a köztünk lévő magasság
különbséget.
- Idióta! – ütöttem
el kezét, mire elmosolyodott. – De várj, te érted azt, amit mondok? – lepődtem
meg, majd ő is meglepett fejjel nézett.
- Miért ne érteném?
Miért érti, amit mondok? És én miért értem, amit ő mond? –
ezek a kérdések jártak a fejembe. Nem sokkal ezután bejött Yukio is. A húgom
nem volt már nála, ebből arra következettem, hogy egy másik szobába vitte. Pár
percig még farkasszemet néztem a szemüveges fiúval, de ezt ő szakította meg.
Leült egy székre, majd kezét az álla alá tette. Gondolkodott. Addig a sötétebb
hajú leült az ágyra.
- Yukio, mégis miért
vagy ennyire komoly? – kérdezte a sötét hajú fiú, enyhén kíváncsisággal a
hangjában.
- Nii- san nem érted?
Kettő teljesen idegen lányra kell vigyáznom, ráadásul még a nyelvet se
beszélik. Mellesleg itt a hétvége nem tudok velük foglalkozni, mert már megígértem,
hogy megyek küldetésekre – akadj ki teljesen, néhol felemelte a hangját, de
végére teljesen normálisan beszélt.
- A nyelv miatt ne aggódj.
Meg én megtanítom nekik, sőt vigyázok rájuk egész hétvégén. Hétköznap, pedig
gyerekjáték lesz nem? Velünk jönnek az iskolába nem? – mondta magabiztosan, de
testvére már kevésbé.
- Én is attól félek,
hogy meg tanítod nekik a nyelvet. Vigyázni pedig, hogy szeretnél rájuk? Még
Usamaroval se bírtál egyedül – állt fel Yukio, de egyből vissza is ült. Nagyot sóhajtót,
majd rám nézett. - Legyen. Te fogsz
rájuk vigyázni. De bármilyen változást, vagy bármi mást veszek észre te hibád
lesz! És, ha bármi baj lenne, azonnal felhívsz. Ja, igen, majd az
anyanyelvünket is tanítsd meg nekik valahogy – felállt a szekrény fele ment,
kivett belőle egy törülközött és egy pizsamát és kifele ment. – Elmegyek fürdeni
– mondta és kiment.
Leültem az ágyra a fiú mellé, majd egy hatalmasat ásítottam.
Észre se vettem, hogy ennyi az idő, és hogy ennyire álmos vagyok.
- Biztos álmos vagy. Megkeressük a szobát,
ahová a másik lányt is tette Yukio? – kérdezte, majd rám nézett, mire én
bólintottam. Felállt, majd én is. Követni kezdtem. Kimentünk az ajtón, s jobbra
fordulva az első szobát megnéztünk. A megérzése nem volt rossz ugyan is a húgom
ott volt. Én mentem be elsőnek, körülnéztem, de ő az ajtóban megállt és
mosolygott. Becsukta a szemét hátra lépett, majd az ajtót is becsukta. Lefeküdtem
az üres ágyra, majd pár perc múlva az álmok birodalmába találtam magam
Reggel a napsütésre keltem, illetve madárcsicsergésre.
Felültem az ágyból, megdörzsöltem a szememet. Körülnéztem, és a húgomat
pillantottam meg, ahogyan ül az ablak előtt és kint néz valamit. Lassan
felkelek, majd oda sétálok mellé, hogy én is lássam, amit ő. Nem nézett semmit,
csak azt, ahogy a szél mozgassa az ablak előtti fa leveleit.
- Olyan gyönyörű nem? – törte meg a csendet. –
Gehennában ilyen nincs. Új dolog, mégis annyira tetszik – mosolygott rám.
- Ugye jól vagy? – mondtam aggódással a
hangomban. – Az én hibám volt. Tudnom kellett volna, hogy te bírod olyan jól,
mint én.
- Ne aggódj kipihentem magam – mosolygott,
majd a szoba fele nézett. – Egyébként hogy sikerült ezt elintézned? A bőröndök
itt vannak, szállás. Ráadásul az ott egy egyenruha – mutogatta a dolgokat
egyesével. – Ráadásul reggel, mikor felkeltem és kimentem az ajtón egy fiúval szemeztem,
aki pár perc elteltével nekem rohant, viszont egy szót se értettem abból, amit
mond – nevette el magát.
- Mephisto – mondtam, mire a nevetést abba
hagyta. – Találkoztam vele és felajánlotta, hogy tanulhatunk az ő iskolájában
és tanulhatunk ördögűzőnek. Csak azt nem értem ezzel mégis mi a célja.
- Lehet nincs semmi célja ezzel, csak kedves
akar lenni nem? – kérdezte, mire eléggé furcsa és ijesztő arcot vághattam, ugyanis
kijavította magát. – Bár egy démontól lehetetlen lenne ugye?
Éppen
válaszolni akartam, amikor kopogtak. Egy kis idő után az egyik fiú lépett be.
- Nahát, a sötét hajú fiú – álltam vele szembe.
Erre a kijelentésre enyhén felnevetett.
- A nevem Okumura Rin. És titeket? – első gondoltatom
az volt, hogy mennyire közvetlen. De annyira nem is bántam.
- Ojima Ryo, ő pedig a húgom Ojima Yuriko –
mutattam be a húgomat is, aki felkelt és meghajolt.
- Nos, lányok, mivel az öcsém rám bízott
titeket és az életemre kötötte, hogy legalább a japán alapjait tanítsam meg
nektek, szépen átjöttök a másik szobába és neki kezdünk a tanulásnak, rendben? –
kérdezte, mire eléggé fintori képet vágtam. – Ne aggódj, én se nagyon akarom,
de az életem múlik rajta – mosolygott.
Átmentünk a
másik szobába, ami nem olyan üres volt, mint a miénk. Könyvek, füzetek, tollak,
ceruzák, sőt minden ki volt készítve a tanuláshoz. Leültünk az asztalhoz, majd
magyarázni kezdte az anyanyelvüket. Őszintén annyira nem bonyolult. A démonok
közötti nyelv talán nehezebb. Körülbelül egy órája tanulhatunk, mikor az emeletről
valami törés hangot hallottunk. Rin felkapta a fejét erre, majd kardjáért
nyúlt.
- Légy óvatos, sötét hajú fiú – mondtam, majd
enyhén majdnem elesett.
- Rin, Rin a nevem! – mondta, majd kinyitotta
az ajtót és kiment rajta.
Amint kiment
nagyon nyugtalan lettem. Gyorsan utána mentem. A húgom értelmetlenül nézte végig
cselekedeteimet. A fiú is meglepődötten nézett rám, de arcát nem sokáig
csodálhattam. Valami szörnyeteg támadt rá. Kardját nem húzta ki. Értelmetlenül
és tehetetlenül néztem magam elé azt, ahogy éppen megölik azt a szerencsétlen
fiút.
- RIIIIN! – ordítottam, majd valami érdekes
erőt éreztem. Olyat, amilyet még soha. Mégis mi ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése