One Chapter

                Shiemi szemszöge

Yuki- chan a ravaszt meghúzta, de még épp időben fordítottam az ég felé a fegyverét. Kicsit meglepődtem, hogy én, egy ilyen vézna lány képes leszek Yuki ellen szegülni, és a pisztolyát másfele irányítani. Felnéztem rá, ő is ugyan úgy meg volt lepve, mint én.

 - Yuki- chan, miért vagy benne ilyen biztos, hogy démon? Szerintem egyáltalán nem úgy néz ki – fordultam a lány felé, majd alaposabban megvizsgáltam, hogy van e bármilyen sebe. Csodálkozva vettem észre, hogy egy sincs. Egy égési sérülés, horzsolás, de még a ruhája sincs felszakadva semmi.  – De ezért furcsa, hogy semmilyen sérülés nincs rajta – mondtam Yukinak, aki rosszallón nézett rám.

 - Azt hiszem, fel kell őt hívnom – mondta, majd a telefonját nézte.

                 Ryo szemszöge

Hatalmas villámcsapás kísérte érdekezésemet a földre. Pár percig csak feküdtem a kellemesen puha füvön. Felültem majd körül néztem. Egy parkban voltam. Viszont itt minden olyan szép volt. A padok nem voltak töröttek, a fák egészségesek volt úgy, mint a bokrok. Virágok is voltak ültetve. Az eső esett, de érkezésem után hamar elállt. Viszont, előtte még egy hatalmasat villámlom. Ekkor jutott eszembe, hogy valaki nincs velem.

 - Yuriko! – ordítottam, ahogy csak tudtam. – Hogy vagy? Hallasz engem? Yuriko! – járkáltam kicsit, majd körbe néztem. Sötét volt, és sehol egy lélek. Földre rogytam, majd magam elé néztem.

 - Nocsak, kit látnak szemeim – jött mögülem egy férfihang. – Hosszú fülek és farok. Vajon mégis mi lehetsz? – nevettet. Felé fordultam, és előttem egy nevetségesen hülyén öltöző férfi állt. Haja lila volt, ruhája pedig inkább fehér és rózsaszínben pompázott. Egy érdekes esernyőt tartott a kezében, amit néha- néha megpörgetett.

 - Mégis mi ez a hacuka? – mondtam ki az első mondatott, ami eszembe jutott. Arcán lehetett látni, hogy ideges, de ezzel, mint sem törődve oda jött hozzám és felmért. – Mit akarsz tőlem Mephisto? – ismertem fel a körbe-körbejárkáló démont, mire elnevette magát.

 - Sose gondoltam volna, hogy ennyi év után felismersz, Ryo – húzta ki magát, majd büszke fejet vágott.

 - Tévedsz. Rengeteget pletykáltak rólad Gehennában, hogy mennyire hülyén öltözködsz – néztem rá komolyan, mire ő összegörnyedt. Megszólalt egy furcsa zene hang, mire a zsebébe nyúlt és egy rózsaszínes telefont kivett. Megnyomott egy gombot, majd háttat fordított nekem és beszélgetni kezdett. De nem értetettem semmit, amit mond. Mégis milyen nyelven beszél. Elvette a fülétől a készüléket, s felém fordult.

 - A húgodat kerested ugye? – kérdezte, majd hevesen bólogatni kezdtem. – Én tudom, hol van, szóval fogd a bőröndöd és kapaszkodj belém.

 - Miért bíznék meg egy démonban?

 - Talán azért, mert te is démon vagy – mondta, majd megfogta a karomat. – Eins, Zwei, Drei – számolt, majd körülöttünk rózsaszínes felhő lett. Egyet pislogtam és már máshol lettünk.

 - Hol va.. – kérdésemet nem tudottam befejezni, mert ez az ördög befogta a számat.

 - Ne beszélj ezen a nyelven, vagy egyből küldenek téged a Vatikánhoz, ahol kivégeznek – suttogta, majd elengedte a számat. Kicsit körbe néztem. Egy gyönyörű kertben találtam magam. Ilyet csak a könyvekben láttam.  A kertben volt egy szőke hajú lány, aki talán még Mephisto ruhájánál is viccesebbe volt. Volt egy szemüveges fiú, aki szúrós szemekkel méregetett engem. Végül a földön a húgom feküdt. Megfagyott bennem a vér. Szemeimbe könnyek gyűltek, majd észvesztően gyorsan oda futottam hozzá. Leültem a földre, kezeim közé vettem testét, majd jobban szemügyre vettem.

 - Yuriko! – rázogattam kicsit, majd az első könny is kijött a szememből. – Héé, Yuriko! – ráztam meg kicsit jobban. Az én hibám. Lehetséges, hogy meghalt. Ekkor egy hatalmasat horkolt. Kitágult szemekkel néztem rá. Mephisto alig bírta ki nevetés nélkül. Óvatosan leraktam a húgomat a földre, majd felkeltem és oda siettem az ördöghöz.

 - Na, elmész te a francba! – mondtam az arcába, mire lefagyott az arcáról a mosoly. – Tudtad, hogy alszik ugye? Mégis inkább végig nézted, ahogy ott szerencsétlenkedek ugye? – ordítottam le a fejét, mire csitítani kezdett. A lány és a fiú értelmetlenül néztek ránk. Nem értették mit mondok.

 - Mond Ryo miért jöttél fel ide? – suttogta, hogy csak én halljam.

 - Gyűlölöm a démonokat.

 - Mi lenne, ha ördögűzőnek beállnál? Az én iskolámba tanulnál. Persze megkaphatsz, várj. Sajnálom, meghathattok mindent. Na jó, nem mindent, de az ingyen ruha, és tanulás éppen elengedő nem? – húzta nagy vigyorra a száját. Mégis mi ezzel a terve. Igaz nem hülyeség, hiszen utálom a démonokat.

 - Rendben – mondtam bele. – Egy feltétellel. Ha nincs ezzel semmi hátsó szándékod.

 - Dehogy. Mégis hogy lenne? – mondta, majd a fiú felé fordult. – Yukio innentől rád bízok mindent. Kérlek vigyázz erre a kettő leányzóra. – mondta, majd éppen távozni készült, de felém fordult. – Ja, igen. Az egyenruháitok, majd ott lesz a kollégiumba. A délelőtti és a délutáni iskolát pedig Yukio megmutatja. – mutatott a szemüveges fiúra, majd az esernyőével kezdett hadonászni. – Eins, Zwei, Drei – számolt és az a tökkelütött ördög már el is tűnt.

Ránéztem a fiúra, aki kicsit megszeppenve állt. Nem tudta mi van vagy, hogy mit kéne csinálnia. Nem is csodálom, hiszen, csak annyit mondott neki Mephisto, hogy rá vagyunk bízva. Rám néz, majd a húgomra. Nagyot sóhajt, majd oda lép Yurikohoz felkapja, mint egy menyasszonyt, majd az ajtófele ment. Rám nézett, ezek szerint rám várt. Gyorsan oda futottam, majd a zsebéből kihúzott egy kulcsot. Lerakta az ajtóba, elfordította, majd kinyitotta. Átlépett rajta, majd én is. Egy kisebb szobába voltam, ahol egy fiú feküdt az ágyon, és egy fekete macska pedig rajta. Felemelte a fejét a cica leugrott róla.

 - Yukio, mégis ők kik? – mutatott rám és a fiú kezében lévő húgomra.