Prológus

                 Ryo szemszöge

Lassan sétálgattam a kapu felé, ahol nem más, mint a Sátán lakik. Fogadalmam se volt, mit akarhat megint, hiszen most egy darabig semmi rosszat nem csináltam. Főleg a miatt, mert tudtam a következményét. Akár milyen rossz dolgot csináltam, kegyetlenül megveretett. De van ennek valami oka. Hát persze. Miért ne lenne? Én vagyok a Sátánnő leszármazottja. Annak a nőnek a lánya, aki elvette a „királysága” felét. Persze, mihelyt megölette anyámat, már az egész démonvilág az övé. Nem ismertem anyát, se apát, de van egy olyan érzésem, hogy nem is baj. Gyűlölöm a démonokat. Nekem nem itt kéne élnem, hanem a többi emberrel, fent a földön a húgommal, Yurikoval. A végén lehet, hogy őt is bántani fogja. Nem érdekel, ha engem bánt, de ha a húgomnak bármi baja lesz, azért megfizet.

Kinyitottam a hatalmas kaput, sőt nem is én nyitottam ki, hanem a Sátán csicskásai. Gyűlölködve néztek engem, és volt, aki éppen fellökött. Jót nevettek ezeken a cselekedeteteken és bezárták a kaput. Felmentem a közepesen hosszú lépcsősoron, s annak a tetején egy eléggé ijesztő démon fogadott. Rosszallóan néztem rá, majd felkacagott és a hajamba kapott.

 - Ne nézz így rám! – elengedett, majd egyből a fájó ponthoz kaptam. Egy percre még megálltam, mert bekönnyeztem, de tudtam, hogy össze kell szednem magam, már csak Yuriko miatt is.

A démon egy vörös folyóson vezetett végig. Persze ez a helység nem volt újdonság. Tudtam, hogy jelenleg, hova mentünk. Megkönnyebbültem, mert nem az úgy nevezett „verőterembe” mentünk, hanem a sátán szobája felé. Kinyitotta előttem a hatalmas fekete ajtót, és szinte belökött rajta, majd egyből be is csukta azt. Ránéztem a sátánra, aki eléggé mérges fejet vágott, ezért felkeltem a padlóról és leporoltam magam.

 - Most mégis miért hívattál ide? – próbáltam elnyomni a flegma hangsúlyt, de nem épen sikerült. Sátán felállt, majd valami papírt vitt oda neki ez egyik szolgája.

 - Nagyon sok kárt okoztál ebben a hónapban is – rázta meg a fejét.

 - Ki se mozdultam már egy ideje a házból, pont emiatt – védekeztem, mire összeráncolta a szemöldökét és kék lángok vették őt körül, s nem sokkal később rajtam is lett. – Ezzel nem ártasz, nekem te is tudod – mutattam a pimasz oldalam, mire se perc alatt előttem termett, és akkora pofontót lekevert nekem, hogy ajtóhoz repültem. Számból egy kevéske vér kicsordult, de ez nem volt még veszélyes. Oda lépett hozzám, majd hajamnál fogva felemelt.

 - Remélem megjegyezted, hogy hogyan beszélsz velem – elengedett, amitől a földre estem. – Elmehetsz. Jelenleg megúszod ennyivel. De ne legyen még egy panasz rád, mert fejedet vettetem – fenyegetett meg, majd kettő nagydarab démon állt mellém, akik felkaptam és a kijárat felé vittek. Kicsit kába voltam, ugyan is már csak azt láttam, mikor a kapu nyílt és az elé kidobtak. Megráztam a fejemet, majd felálltam és a ruhámat leporoltam. Háttal fordultam az ijesztő épültnek, majd haza fele vettem az irányt a húgomhoz. Kaput kell nyitnom Assiahba. Rengeteg energiába kerül ugyan, de mivel a Sátánnő leszármazottja vagyok, nekem könnyebben megy. Mellesleg Gehennából egyszerűbb kaput nyitni.

Gyorsan haza siettem és szóltam a húgomnak. Aki enyhén idiótának nézett, majd enyhe leszólást kaptam tőle.

 - Nee- san! Teljesen elment az eszed?! Egy rossz mozdulat, szó vagy bármi más és már vége. Meghalunk! – mondta, miközben próbált megállítani a pakolással.

 - Yuriko hát nem érted, hogy nem maradhatunk itt? Féltelek. A húgom vagy meg kell, hogy védjelek – fogtam meg a vállát, majd a szemébe néztem. – Pakolj. Elmegyünk. Ne aggódj, bármi baj lenne, megoldom – mosolyogtam rá.

 - Nee- san – mondta, majd ő is mosolyra húzta a száját, s pakolni kezdett. A fontosabb cuccainkat összeszedtük, majd a legközelebbi sík telepre siettünk, a Kairo – Parkba. Nem volt ott semmi, néhány törött pad, és kiszáradt korok, és száraz fákon kívül. Nagy levegőt vettem, majd a kapu megnyitásához szükséges „imát” kántáltam. Az ég egyszer csak elsötétült és villámok csapkodtak mindenhova. Végig mondtam a „varázsigét”, majd a földből kijött a kapu. Megfogtuk egymás kezét Yurikoval és úgy ugrottunk bele. Véletlenül sem szabad elengedünk egymás kezét, mert máshova dob minket a kapu.

 - Nee- san….- nézett rám a húgom, kinek a szeméből könnyek jöttek ki. – Én már nem bírom sokáig – fogta gyengébben a kezemet, mire én csak erősebben fogtam. Hát persze ő bírhatja ugyan úgy ezt az utazást, mint én, mert én félig démon vagyok.

 - Yuriko el ne engedj! – parancsoltam rá, mire szomorúan nézett rám. – Ne Yuriko! Ne!

 - Sajnálom Nee- san – mondta, majd elengedte a kezem, és a kapu másik oldalára repült.

 - Yuriko! – ordítottam, majd könnyek szöktek ki a szememből. 

                   Shiemi szemszöge

Anyukám helyett vittem a boltot, mert ő valamit rendezkedett a raktárba. Eléggé nyugalmas esténk volt, de a szél hirtelen feltámadt, és az eső is esni kezdett. Villámok, mennydörgés. Annyira ijesztő volt. Az ajtó nyílt, majd Yuki- chan jött be rajta. Ruhája csurom víz volt.

 - Yuki- chan! Jól vagy? Kell egy törölköző? – álltam fel hirtelen a pult mögül, mire kissé meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.

 - Köszönöm nem kell, viszont a megrendelésemért jöttem – mondta, majd egyből a személyesen rendelt zacskók között keresgéltem. Tudtam, hogy ez személyes rendelés, hiszen anya mondta is, hogy Yuki- chan jönni fog majd, és ne a telefonos rendelésnél keressem.

 - Tessék – nyújtottam oda neki, majd elvette. Ekkor egy hatalmasat villámlót, illetve egy nagyon hangos mennydörgést is hallhatunk. – Ez olyan volt, mintha a kertből jött volna – mondtam ki az első mondatott, ami eszembe jutott. Yuki- chan felkapta a fejét, majd a kert ajtajához sietett. Kicsit lemaradtam ugyan, de én is látta azt, amit ő. Vagyis inkább azt, akit ő. Egy törött szemüveges lány feküdt a kertben, és nem tőle nem messze egy bőrönd feküdt. Yuki- chan gyorsan letérdelt mellé, majd pózosát megvizsgálta. Fellélegzett, mikor befejezte. Ezek szerint él.

 - Még életben van, de mégis mit keres itt egy lány, ilyenkor? Ráadásul ilyen időben, egy bőrönddel? Lehetséges, hogy egy démon? – vette elő a fegyverét Yuki- chan, majd a lány felé szegezte, aki olyan nyugodtan aludt.

 - Yuki- chan, ne csináld! – ordítottam, majd a pisztollyal szembe álltam. De a ravaszt már meghúzta. Mégis mi lesz?