Two Chapter

 Sziasztok! Megpróbálok minden nap, vagy minden második nap részeket hozni. Remélem tetszik a blog ^^ Na, nem csacsogok itt tovább! Jó olvasást! ^^
                                   XX Nastu
Ryo szemszöge

- Yukio, mégis ők kik? – mutatott rám és a húgomra. Ha tehettem volna bemutatkoztam volna, de úgy se értette volna meg azt, amit mondok. Fejemet lesütve álltam Yukio mögött.

 - Nii- san, fogalmam sincs. Mephisto akasztotta a nyakamra őket, mondván, hogy rám bíz mindent – sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult. Elindult a hátam mögötti barna ajtó felé. Reflexszerűen oldalra léptem, hogy ki tudjon menni. – Átviszem őt egy másik szobába pihenni. Te addig ne mozdulj innen! – nézett rám szigorúan, de fogalmam sincs mit mondott.

Ahogy kilépett az ajtón hatalmasat sóhajtottam. Ijesztő ez az alak, és az a démon ide, mert hozatni.

 - Félsz az öcsémtől? – kérdezte a fiú, majd felállt és elém sétált. – Milyen alacsony vagy – nevetett.

 - Ne nevess! Nem vagyok alacsony – fordultam el tőle.

 - Dehogynem. Nem lehetsz több 160 centiméternél - mutogatta a kezével a köztünk lévő magasság különbséget.

 - Idióta! – ütöttem el kezét, mire elmosolyodott. – De várj, te érted azt, amit mondok? – lepődtem meg, majd ő is meglepett fejjel nézett.

 - Miért ne érteném?

Miért érti, amit mondok? És én miért értem, amit ő mond? – ezek a kérdések jártak a fejembe. Nem sokkal ezután bejött Yukio is. A húgom nem volt már nála, ebből arra következettem, hogy egy másik szobába vitte. Pár percig még farkasszemet néztem a szemüveges fiúval, de ezt ő szakította meg. Leült egy székre, majd kezét az álla alá tette. Gondolkodott. Addig a sötétebb hajú leült az ágyra.

 - Yukio, mégis miért vagy ennyire komoly? – kérdezte a sötét hajú fiú, enyhén kíváncsisággal a hangjában.

 - Nii- san nem érted? Kettő teljesen idegen lányra kell vigyáznom, ráadásul még a nyelvet se beszélik. Mellesleg itt a hétvége nem tudok velük foglalkozni, mert már megígértem, hogy megyek küldetésekre – akadj ki teljesen, néhol felemelte a hangját, de végére teljesen normálisan beszélt.

 - A nyelv miatt ne aggódj. Meg én megtanítom nekik, sőt vigyázok rájuk egész hétvégén. Hétköznap, pedig gyerekjáték lesz nem? Velünk jönnek az iskolába nem? – mondta magabiztosan, de testvére már kevésbé.

 - Én is attól félek, hogy meg tanítod nekik a nyelvet. Vigyázni pedig, hogy szeretnél rájuk? Még Usamaroval se bírtál egyedül – állt fel Yukio, de egyből vissza is ült. Nagyot sóhajtót, majd rám nézett.  - Legyen. Te fogsz rájuk vigyázni. De bármilyen változást, vagy bármi mást veszek észre te hibád lesz! És, ha bármi baj lenne, azonnal felhívsz. Ja, igen, majd az anyanyelvünket is tanítsd meg nekik valahogy – felállt a szekrény fele ment, kivett belőle egy törülközött és egy pizsamát és kifele ment. – Elmegyek fürdeni – mondta és kiment.

Leültem az ágyra a fiú mellé, majd egy hatalmasat ásítottam. Észre se vettem, hogy ennyi az idő, és hogy ennyire álmos vagyok.

 - Biztos álmos vagy. Megkeressük a szobát, ahová a másik lányt is tette Yukio? – kérdezte, majd rám nézett, mire én bólintottam. Felállt, majd én is. Követni kezdtem. Kimentünk az ajtón, s jobbra fordulva az első szobát megnéztünk. A megérzése nem volt rossz ugyan is a húgom ott volt. Én mentem be elsőnek, körülnéztem, de ő az ajtóban megállt és mosolygott. Becsukta a szemét hátra lépett, majd az ajtót is becsukta. Lefeküdtem az üres ágyra, majd pár perc múlva az álmok birodalmába találtam magam

 Reggel a napsütésre keltem, illetve madárcsicsergésre. Felültem az ágyból, megdörzsöltem a szememet. Körülnéztem, és a húgomat pillantottam meg, ahogyan ül az ablak előtt és kint néz valamit. Lassan felkelek, majd oda sétálok mellé, hogy én is lássam, amit ő. Nem nézett semmit, csak azt, ahogy a szél mozgassa az ablak előtti fa leveleit.

 - Olyan gyönyörű nem? – törte meg a csendet. – Gehennában ilyen nincs. Új dolog, mégis annyira tetszik – mosolygott rám.

 - Ugye jól vagy? – mondtam aggódással a hangomban. – Az én hibám volt. Tudnom kellett volna, hogy te bírod olyan jól, mint én.

 - Ne aggódj kipihentem magam – mosolygott, majd a szoba fele nézett. – Egyébként hogy sikerült ezt elintézned? A bőröndök itt vannak, szállás. Ráadásul az ott egy egyenruha – mutogatta a dolgokat egyesével. – Ráadásul reggel, mikor felkeltem és kimentem az ajtón egy fiúval szemeztem, aki pár perc elteltével nekem rohant, viszont egy szót se értettem abból, amit mond – nevette el magát.

 - Mephisto – mondtam, mire a nevetést abba hagyta. – Találkoztam vele és felajánlotta, hogy tanulhatunk az ő iskolájában és tanulhatunk ördögűzőnek. Csak azt nem értem ezzel mégis mi a célja.

 - Lehet nincs semmi célja ezzel, csak kedves akar lenni nem? – kérdezte, mire eléggé furcsa és ijesztő arcot vághattam, ugyanis kijavította magát. – Bár egy démontól lehetetlen lenne ugye?

Éppen válaszolni akartam, amikor kopogtak. Egy kis idő után az egyik fiú lépett be.

 - Nahát, a sötét hajú fiú – álltam vele szembe. Erre a kijelentésre enyhén felnevetett.

 - A nevem Okumura Rin. És titeket? – első gondoltatom az volt, hogy mennyire közvetlen. De annyira nem is bántam.

 - Ojima Ryo, ő pedig a húgom Ojima Yuriko – mutattam be a húgomat is, aki felkelt és meghajolt.

 - Nos, lányok, mivel az öcsém rám bízott titeket és az életemre kötötte, hogy legalább a japán alapjait tanítsam meg nektek, szépen átjöttök a másik szobába és neki kezdünk a tanulásnak, rendben? – kérdezte, mire eléggé fintori képet vágtam. – Ne aggódj, én se nagyon akarom, de az életem múlik rajta – mosolygott.

Átmentünk a másik szobába, ami nem olyan üres volt, mint a miénk. Könyvek, füzetek, tollak, ceruzák, sőt minden ki volt készítve a tanuláshoz. Leültünk az asztalhoz, majd magyarázni kezdte az anyanyelvüket. Őszintén annyira nem bonyolult. A démonok közötti nyelv talán nehezebb. Körülbelül egy órája tanulhatunk, mikor az emeletről valami törés hangot hallottunk. Rin felkapta a fejét erre, majd kardjáért nyúlt.

 - Légy óvatos, sötét hajú fiú – mondtam, majd enyhén majdnem elesett.

 - Rin, Rin a nevem! – mondta, majd kinyitotta az ajtót és kiment rajta.

Amint kiment nagyon nyugtalan lettem. Gyorsan utána mentem. A húgom értelmetlenül nézte végig cselekedeteimet. A fiú is meglepődötten nézett rám, de arcát nem sokáig csodálhattam. Valami szörnyeteg támadt rá. Kardját nem húzta ki. Értelmetlenül és tehetetlenül néztem magam elé azt, ahogy éppen megölik azt a szerencsétlen fiút.

 - RIIIIN! – ordítottam, majd valami érdekes erőt éreztem. Olyat, amilyet még soha. Mégis mi ez?